Wilckens Henrik Dávid
(Wolfenbüttel, 1763. nov. 14. – Selmecbánya, 1832. máj. 25.)
Az erdészettudomány első professzora Magyarországon, a magyarországi erdészeti felsőoktatás megteremtője.
Rövid életrajz:
A helmstedti egyetem orvosi karán, a freinbergi bányászati akadémián és a göttingeni egyetemen végezte tanulmányait. Igazi polihisztori képzettségre tett szert: foglalkozott matematikával, kémiával, fizikával és földrajzzal, sőt még tudománytörténettel is. 1795–1799 között erdészeti tanár volt a türingiai Walterschausenben. Ezt megelőzően Saarbrückenben gyógyszerészként is dolgozott. 1808-ban került a Selmeci Akadémia akkor alapított Erdészeti Tanintézetének élére, ahol 1809-ben kezdte el oktató tevékenységét. Évtizedeken keresztül oktatta az Akadémián tanuló erdészeket és bányászokat. Wilckenst tekinthetjük az erdészettudomány első professzorának Magyarországon. Az oktatás érdekében rügy-, lomb-, virág- és maggyűjteményeket állított össze. Fiziológiai és növénykórtani gyűjteményeket szerzett be, megtervezte a botanikus kert és a tanulmányi erdő létesítését. Ötkötetes erdészettana (Forstkunde) részben kéziratban maradt. A német nyelvű munka első kötetében az általános növénytannal, a másodikban az erdészeti növények ismertetésével, a harmadikban a természetes fatermesztéssel, a negyedikben az erdőhasználattal (benne mellékhasználatként, többek között a vadászattal), az ötödikben pedig mesterséges fatenyésztéssel foglalkozott. Előadásai az akadémián átfogták az erdészeti tudományok egészét: az erdészeti tervrajzok és térképek, az építészeti rajzok készítésén át a jogismeretig és a bányaácsolásig szinte mindent tanított. Wilckens egyébként Selmecbányát nem találta a legalkalmasabbnak az Erdészeti Tanintézet számára. Az intézmény mégis Selmecen maradt, s európai hírűvé fejlődött. Érdemei az erdészeti felsőoktatás megteremtésében elvitathatatlanok, és emiatt különösen fájó, hogy egyetlen korabeli, hiteles ábrázolás sem maradt fenn róla. Leírásokból azonban ismerjük a tudós tanár egyéb érdemeit is. Azt például, hogy nemcsak a hallgatókkal, hanem az erdőben, fűrésztelepeken dolgozó munkásokkal is sokat törődött. „Többször járt el a felettes hatóságoknál az erdei munkások élet- és munkakörülményei javításának ügyében. (Még nagybetegen is kijárt a közeli erdőkbe, hogy intézkedései végrehajtását a helyszínen ellenőrizze.)” /Oroszi Sándor/.
Főbb művei:
• Die Forstmännische lehre von dem Oertlichen (Braunschweig, 1800)
• Die Aufgangsgründe der natürlichen Holzzucht (Braunschweig, 1801)
• Forstkunde /Erdészettan/ I-II. 1814-15. A magyar fordítást közreadta: Bartha Dénes, Sopron, 2014. (III-V. kötet kéziratban)
Emlékhelyek (kopjafa, emléktábla, síremlék):
A selmecbányai evangélikus temetőben helyezték örök nyugalomra, de sírja már nem található meg. Azt az emlékoszlopot is ledöntötték a trianoni békeszerződés után, melyet 1912-ben állítottak tisztelői. 1958-ban a soproni Erdészeti és Faipari Egyetem (ma: Nyugat-magyarországi Egyetem) botanikus kertjében állítottak tiszteletére a képen látható emlékművet, egy egyszerű, durván megformált kőtömböt, melynek felirata latin és magyar nyelven méltatja munkásságát.
